elsőnek a Czukor-showt néztük meg. akár jó film is lehetett volna, ha a szereplők veszik a fáradtságot és két héten át semmi mást nem csinálnak, csak mónika, meg joshi barát showt néznek éjjel-nappal. akkkor talán nem lett volna ennyire hamis az egész. (kivétel talán az Anger Zsolt. az abszolút mélypont pedig Vasvári Emese. Szabados Mihály is elég szánalmas volt, de szerencséjére volt nála szarabb.)

másodikként a Kolorádó Kidet húztuk be. valami olyan alcímmel megy, hogy flaszter-western. őszintén megmondom, fogalmam sincs mi köze van a filmnek a westernekhez. Nagy Zsolt menti meg a borzalmasan kínos filmet, de nem annyira, hogy ne gondoljam kurva szarnak. unalmas, hosszú, tele iszonyatos párbeszédekkel, érthetlen jelenetekkel (bizonyára magaskultúrális utalások végett) és a rendező legendás/emblematikus barátainak (Menyhárt Jenő, Bakács Tibor) mindent alulmúló (és leginkább szánalmas) feltűnésével. túl hosszú, túl semmilyen. meg ne nézzétek!

harmadik a Bibliothéque Pascal lett, az előző két film után viszonylag nézhető. semmi különös, néha szép film, Török-Illyés Orsolya nem egy rossz nő. a történet és főleg annak megoldása nem valami átgondolt, elnagyolt, ráadásul a történeten belül szinte előzmények nélküli.

ma délben a Team Buildinget néztük. ebben is szerepelt 2009. csányisándora, Nagy Zsolt, és oroszlánszonjája, Fullajtár Andrea (a Kolorádó Kidben is volt), de ismét feltűnt Elek Ferenc (szintén Kolorádó) és Vasvári Emese is, hogy megint a mezőny legrosszabbja legyen. nem kellett ezért semmit tennie, mert pontosan ugyanazt játszotta, mint a Czukor-showban. lehet őt vezetni és instruálni sem kell, hiszen mindig és mindenkor jól hozza ugyanazt az egy szerepet. ezt a filmet már nem bírtam végig cérnával, úgy a háromnegyedénél feldúlva kirohantam a teremből. unalmas, kiszámítható, kliséktől hemzsegő történet. nagyon soha-nem-dolgoztam-még-munkahelyen bölcsésznek kell lenni ahhoz, hogy egyetlen pillanatra is szórakoztatónak tűnjön bármely mozzanata is a filmnek. egy felháborító rémálom.

azt hiszem imádom a magyar filmeket. de a magyar színészeket mégjobban.

elég bírom, hogy itt van a szemle a momban, sokkal érdekesebbek az emberek. nemcsak rendszerüldözött hegyiparasztok, juppik, fontos irodisták, meg műmellű asszonyok, de vannak ilyen kérlelhetetlenül bölcsészfejű értelmiségiek, kérlelhetetlenül bölcsészfejű értelmiségieknek öltözött wannabek, direkt szarul öltözött menők, igazából szarul öltözött menők. és egyáltalán: olyan, mintha pesten lennék.

egészen megvadult a tabáni szánkópálya december óta, vagy csak a hó más, mint akkor, de mi olyan nagyokat zakóztunk tegnap este, hogy csak még. igazából az is lehet, hogy béna navigátor vagyok. francsetudja.

két filmet is mondok. az egyik közepes, helyenként vicces, ám nézhető, Kecskebűvölők (The Men Who Stare at Goats). Goerge Clooney elég fasza, már azért megéri. nem tudom milyen az úgynevezett kritikai visszhangja, nálam egy 5.5/10-et simán megér, szóval vállalható egyesti program.

a másik már egy kövér 9/10, Where the Wild Things Are (Ahol a vadak várnak), amit nagyszerűsége ellenére, vagy éppen azért mégsem mutattak be itthon, pedig úgy volt. gyönyörű mesefilm, én majdnem sírtam, az az igazság. a zenéje is csodálatos, Karen O tolja gyerkekkel. Maurice Sendak csodaszép mesekönyvéből készült egy megdöbbentően jó kisfiú főszereplésével. meg kell nézni, olyan. mostanában szoktam nézni ilyen magyar szappanoperákat, meg az életképek című teleregény ismétléseit és azokban mind-mind döbbenetesen szar gyerekszínészek vannak. semmi nem változik, csak a nagyképűség örök. (figyeld, milyen faszán töltődik be az oldaluk. nem a fiatal rékasikárolyoké, hanem a filmé.)

tegye fel a kezét, aki nem épített a szobájában bunkit.

nézzétek, micsoda updatem van!

valami olyan furcsán működik ebben az országban, de komolyan.

lemegyek tegnap a holmes place-be tekerni, először az emlékezetes konfliktus után. a recepción fogadnak a hírrel, megjavították a biciklit odalenn, úgyhogy szabad a pálya, edzhetek kedvemre. ketten gyorsan még meg is erősítették a recepcióst, köztük az edzőlány, aki oly' kedvesen küldött el a halál faszára legutóbb (megjegyzem, szerintem nincs a világon hely, ahol egy ilyen beszélgetés után ne kúrták volna ki - itt szerintem még dícséretet is kapott). valahogy sejtettem, hogy nem igaz amit mondanak, hát szóltam előre, ha egyetlen hiba is van a biciklin, készíthetik a panaszkönyvet. lemegyek, megnézem a bringát: pont ugyanolyan, mint három hónapja minden nap. rossz, balesetveszélyes, gyakorlatilag használhatatlan. semmit nem csináltak rajta meg, de még csak hozzá sem nyúltak. mire két percen belül visszaértem a recepcióra, a bunkó, ám hazudós edzőlány már slisszolt is ki a bejáraton, a vásárlók könyve helyett pedig valami vendégeink észrevételei noteszt adtak a kezembe. mondtam, ez nem az lesz ami nekem kell, keressék csak elő. lett is nagy riadalom, percekre eltűntek az irodában, aztán kisvártatva az egyik értékestő odajött hozzám és megígérte, most már aztán tényleg megjavítják a bringát, addig meg használhatom a szigorúan tiltott kistermet egyedül. igazából nem akarok én szemét lenni velük, mondtam, hogy oké, de ha nem javítanak, akkor tényleg jön a beírás és a fogyasztóvédelem. a történet legájdalmasabb (legpofátlanabb?) része azonban az eleje: komolyan, mit hittek? hogy nem veszem észre hogy még mindig rossz a gép? mi a búbánatos faszért kell még hazudni is? most kellene neveket írnom ide, hogy ki a hazudós edző, meg ilyenek. ha már úgyis olyan jó helyre dobja a google, amit a holmes place-ről írok.

vagy itt van ez a másik eset. jó két hete a Starking MOMban előrendeltem egy fasza kis Magic Mouse-t. kevés van belőle, alig kapni, jó megoldásnak tűnt ez az állandó keresgélés helyett. tegnap délután írtak végre, hogy mehetek a cuccért. visszaírtam nekik, oké, reggel ott vagyok érte. ma reggel aztán én ott is voltam, csak az egér nem. azt eladták másnak, én majd a következő szállítmányból kapok. baszki. ez meg mi? egy olyan boltban, ahol korábban több százezer forintot hagytam ott. balhézni sem kedvem, sem erőm nem volt, de egy levelet azért írtam nekik, hogy milyen méltánytalan és szemét megoldás volt ez tőlük.

lehet nekem vannak túlzó elvárásaim a pénzemért cserébe. csak nem hinném.

Salinger halálakor mondtam a Zsófinak, hogy felnőttkönyvnek jó ám a Zabhegyező, én vagy harminc voltam mikor tetszett, nem pedig tizennyolc, mert akkor egyáltalán nem. írtam is twitteren, hogy akkor én nem akkor voltam elveszett fiatal, hanem most, de nem ez borzasztó szellemesség a lényeg.

hanem az, hogy oda akartam adni a könyvet a kezei közé, nagylány vagy már, olvasd el most, úgyis olyan rövidke, de hopp, nem találtam. meg a Zsubiabát sem, pedig azt Amdo írta, nem a halott. ráadásként a Drót első évad sincs meg, hogy a Gyurinak adjam.

bár ezek nem olyan rejtélyek, mint az elveszett gombfocijátékos, csak kölcsönadtam, de franc se tudja kinek, soha nem lesznek meg. kellene vezetni valami doksit a mit adtam kölcsönről. beleírnám a lelkem is, mint egy szép versbe.

egyébként Jorge Amado is halott, kurvarég már.

mondjuk délután akár takaríthatnék is, az előbb jutott eszembe, és úgy is lesz, nincs más lehetőség. már hat évesen program volt otthon, hogy szombaton takarítás. előtte napokig frusztrált, hogy az még vissza van a hétből, takaríts ki, apa szólt rám, óh bazdmeg de utáltam ezt. büntetés, gyerekellenes merénylet, apa nem is szeret, de akkor még nem mondtam neki, hogy óh bazdmeg. azóta sem mondok apának ilyet, a maminak már egyszer igen, de nem a takarítás miatt, mert mami régen nem volt az a tévéanya-típus, harminchárom év alatt egyszer, ha láttam a kezében porszívót. nem is tudom kire ütöttem, mert végül csak megcsinálom magam, nincs bejárónő, meg bullshitelés (apa vagyok), de elég ritkán és ugyanazzal az undorral, mint egykoron, amikor még nem voltam szakállas, 30-as cipőt és kötött mellényt hordtam (mami vagyok).

pedig az elég klassz, mikor rend van, meg tisztaságszag.

néztem ilyen pont kétéves bejegyzéseket, mert beleírta valaki az internetbe, hogy van időcsapda, és hát milyen kurva más volt minden más. hogy volt az akkor például és miért írtam le olyan részletesen, most érthetetlen, igaz azóta már öreg vagyok, érthető. azt hiszem életemben egyszer voltam vicces is, akkoriban leírtam, elvesztettem egy kontaktlencsét, és nem az enyém volt.

a két éve tiszta tegnap, a három meg mintha öt lenne, de azt nem merem elolvasni.

és vettem vonatjegyet münchenbe.

szeretem amikor így és ilyen kedvesen kiszolgálnak: nem elég, hogy hónapok óta képtelenek az ócska bringáik javítására, ma kitiltottak a spinning-teremből (csak órán mehetek be. igazából csak azért jártam oda, mert a "hivatalos" kardió-övezetben egy használhatatlan roncson kellene pörgetnem), illetve az is megtiltották (így ezekkel a szavakkal), hogy spd-s cipőben a drága parkettjükre lépjek (bár azt egy éve minden negyedik spinner megteszi).

még jó, hogy így a kedvemben járnak. (hát még hogy kifejezetten azzal beszéltek rá a az überdrága bérletre, itt majd tekerhetek magamban fasza gépeken.)

nyilván a szívem csücske lettél, Holmes Place. cserébe megjavíthatnátok a kurva bringáitokat.

egyrészt az, hogy ne readerből olvass, másrészt egy kis figyelem kell ahhoz, hogy észrevedd a blogon a változást, mert van ám.

tegnapig az volt balra, hogy

most meg már az van, hogy

annyira régen történt már ilyen, hogy elmondom, a képcsere nem azt jelenti, hogy dizájnt váltottam, hiszen a szépség mindenek felett, hanem a tegnapi mindent elsöprő közlési kényszerem eredményeként posztoltam egyet a podcastra is (értitek: 2 poszt erre a blogra, 4 a legóra, és még a zene is. őrület!).

az a címe, hogy we will become silhouettes, és azt adja, amit a roppant keserves cím ígér, nem pedig mást. esküszöm, tök jó az eleje, aztán olyan közepesen szarrá válik, de nem a zenék, hanem azon türelmetlenségem miatt, hogy mindenképpen be akartam fejezni tegnap. (hiszen ha nem, soha nem készült volna el.)

olyan zenék mennek, amikért mostanában élek. halok. szomorú, meg lány, meg minden. én nem szeretem a vidámságot meg a hevimetált.

1. Free Design: Love You
2. Flunk: Common Sense
3. Dead Man's Bones: Lose Your Soul
4. Lady & Bird: La Ballade of Lady and Bird
5. Panda Bear: Comfy in Nautica
6. The Velvet Underground: Oh! Sweet Nuthin'

ja, és a második meg a harmadik szám úgy csúszik át egymásba, észre sem veszed. ez azért van, mert gecinagy dídzsé vagyok, vagy vakszerencse.

ha most ide kattintasz feljön egy lejátszó és meghallgathatod, huszonhat perc, tök rövid. ha ide jobbegérrel, akkor letöltheted, elviheted. ha meg ide, akkor feliratkozol rá az itunesoddal és kurvára up-to-date leszel mindig és örökkönörökké. megéri, évi egy poszt: vagy több.

jó mulatást, tényleg. szépleányok, ne sírjatok.

álmomban elkérte egy jócsaj a nagy repcsimet, majd úgy hozta vissza, hogy új, hiperfuturisztikus szárnyak voltak rajta a régi repülőgép-jellegű helyett. először marhára tetszett, lám, fejlődik a technika, csak hamarost rájöttem, nem jó, baszkikám, hol vannak a hajtóműveim? szomorúan hisztiztem egy sort, majd beletörődtem, tán már sosem lesz igazi gép, még ha ígéretet is tett.

ahogy itt a lámpa alatt ülök, látom, a hajtóművek nem is ott vannak, de a vezérsíkon, ha a gép seggét is így mondják.

igaz történet ám ez a fél életemre, ha már mindenáron következtetéseket vonok le kolbászevés után.

péntekre nagy orosz vacsorát terveztünk vodkával, hallal, uborkával és keszthelyi barátokkal, csak jöttek hétfőn a szomorú irodai események, így hát lemondtam az egészet. sem kedv, sem erő, sem érkezés.

mivel lusta, torokfájós és tamás is vagyok, ezévi jó hagyományaimat folytatva semmit nem tettem a hétévégén ami hasznos, kedves, lélekölő, vagy netán kegyetlen szórakoztató. szombaton 10 rész Californicationt néztünk meg, amit nem teljesen értek, mert annyira azért nem jó sorozat, története nincs, David Duchovny nem egy szimpatikus valaki, és még az első részekre jellemző mell- és dugásáradat is eltűnt. Most a második évad közepénél tartunk, végig fogjuk nézni, ha már, csak persze minek.

ma írtam négy posztot a legoblogra, két kifejezetten hosszút is, azzal sem lesz gondom a jövő héten. most mindjárt kiszórom a nem hallgatott zenéim az iTunesból, aztán ezzel be is fejezem a hetet.

nem fogok sírni utána.

roppant érdekes életet élek, mi.

elég jól betartottam az egyetlen, ám felettébb nagy, viszont korántsem túl hosszú újévi fogadalmam, két hétig nem ittam alkoholt, egy-kortyot-se.

aztán sajnos úgy lett, hogy mikor már nem kötött az elhatározás, lett okom inni megint és sokat, csak még ebbe a blogba sem írhatom ki az okát, oly kényes az. legyen elég hát annyi, sok szempontból összezuhantam az ezen el nem mesélhető események hatására, ráadásul továbbra sincsen jó kedvem. mondhatnám úgy is, megrendült a hitem pár alapvetésben, csak ezek talán túl nagy szavak, ámbátor egy szimpla csalódástól kvázi katatón sétát nem teszek a momból haza.

és. nemcsak ivás, de éjszakázás sem volt elseje óta: nem is hiányzik igazából. érzem, jó a szervezetemnek a nagy-nagy semmittevés, nem kell mindig a fejenpörgés.

ja és (még). nem mintha hiányozna valamelyik onlájn hősöcske, de két hete nem láttam a tumblr dashboardom, ami azért pozitív fejlemény, mert lám, addikciókat is könnyen dobok oda, ha arról van szó.

Tegnap meg voltak nálam kutyák megőrzésileg. őrült cukik.

miután tegnap este baby sisterst daloltam az ágyban - mindenki legnagyobb örömére -, ma a menzán mellettem ebédelt hertelendy klári, akinek a nevére nyilván csak én emlékszem, én viszont nagyon. ujjatlan és szegecses rokkerkesztyű volt rajta, meg megelepő mellméret.

szart evett, igaz ott nem is lehet mást.

lecsaptunk a Ralival Keszthelyre. Xavér hátul aludt, nem lehet rá panasz. tegnap cégalapítás, kávézó, kávéház, szkvass, majd nemalvás, ma ebéd, visszaút, a fejem és a torkom pedig úgy fáj, hogy. gondoltam lemegyek az alagsorba gőzölődni, hátha jót tesz, dehát az én formám az olyan, hogy ilyenkor az richtig nem megy. állítólag rossz.

most akkor kicsit szenvedek, az úgyis olyan jó szokásom.

röviden elmesélem a válság lényegét. kétezernyolc év elején gondolkodás nélkül vettem volna meg azt a cuki öltönyt, kétezerkilencben gondolkodni sem jutott volna eszembe, nem hogy megvenni, tegnap, kétezertízben gondolkodtam, majd annyiért nem vettem meg.

lett ellenben egy csizmám és ilyen nem fordult velem elő nagyságrendileg húsz éve. a csajom szerint, ha igazi klassz fiú lennék, beletűrném a farmerem.