nos, az imént jöttem meg a tomcat nevű bloggerizé flashmobnak nevezett színházáról [miért flashmob? érthetetlen.]. pontosabban annak ellentüntetéséről, ha lehet az ilyet tüntetésnek nevezni, mert inkább csak tünti volt, annak is kicsi. tanulságos egy másfél órán vagyok túl, mondhatni hasznosan töltöttem az időt, pedig ez nem igaz, mert inkább elbasztam, mármint az időt, de azért mégsem teljesen, viszont erről csak a végén írok majd, amikor levonom a nagy-nagy erkölcsi tanulságot és a világot is megváltom, hiszen én vagyok a jézuskrisztus, csak ezt még sosem mondtam.

nem tudom, hogy a magyar gárda, vagy a szkinhedek szartak-e be, vagy ők sem gondolták ezt az egészet komolyan, de kábé ötszáz nem magyar érzelműre jutott 18 darab nagyon-magyarérzelmű. jólelkű magyar gyerekek árpádsálban, nagyvigyorral, megannyi fényképezőgéppel és kamerával felszerelve. ez utóbbi nyilván a titkos adatbázisépítés okán: készül már az új izsdb.

megmondom becsülettel, én csak a jelenlétemmel emeltem a délután fényét, semmilyen beszédet nem hallottam, még az ipodom sem kapcsoltam ki, az összes interakcióm az alábbiakban merült ki a kíváncsi, már-már vérszomjas nézelődésen felül:

- egy agent provocateurnak nem ültem föl a tudom-e mit csinálok itt kérdésre, ezért ő lefényképezte az övem, mert abból is látszik, hogy buzi vagyok [zsidóbuzi, double jeopardy!], mert az övem, mint olyan, az rózsaszín,
- üdvözöltem a méltán világhírű és épp tudosító joóbsanyit, de köztünk bekövetkező heves kézrázás nem volt egy előre eltervezett lépés - főleg, hogy nem valószínű, hogy emlékszik rám-, csak szemmel láthatólag rossznéven vette, hogy úgymond a zsidó tömeg részeként, mint egyfajta fajspecifikus massza-elemet fényképezem negyvenkét centiről, pedig én csak a dórának akartam lefotózni viccből [persze elmagyaráztam neki, hogy huszonkilencedikén találkoztunk, amikor huszonhetedike volt],
- egy fiúka megelepő kérdésére ecseteltem a bagaboo táskák előnyeit [igazi tüntetéses téma!],
- a térről engem csapaterővel kiszorítani igyekvő, majd okosan kikerülő rendőrsorfal egyik tagját megkértem, ugyan engedjen már haza, nem akartam én mögéjük kerülni.

komolyra fordítva a szót, nem feltétlenül értek azzal egyet, hogy kimentem, ezzel is tomcat alá adva a lovat - és felvett a kamerájába is! benne leszek a tévében! -, de azt sem tartom feltétlen klassz ötletnek, hogy ebben az országban mindig mindenki kussol. most legalább lehetett üvölteni, hogy nácik haza: az is valami. még akkor is ha egy kicsit képzavarossá vált a történet, mikor ők visszaüvöltötték, hogy itthon vagyunk: és tényleg. aztán ezt most értse mindenki úgy, ahogy akarja.

fényképek itt. és szebb jövőt, kedves barátaim és testvéreim.